Mély megrendüléssel tudatjuk, hogy társaságunk tiszteletbeli elnöke, Prof. Dr. Rechnitzer János méltósággal viselt, hosszan tartó, súlyos betegség következtében, 2023. június 22-én elhunyt. Búcsúztatására 2023. július 7-én, délután 14 órakor Győrben, a Nádorvárosi köztemető régi ravatalozójában kerül sor.

Súlyos veszteség érte a magyar regionális tudományt. Elment az „arany generáció” vezéralakja. Ő maga nevezte aranykornak azt az időszakot (1984–2004), amikor kiteljesedett és teljes vertikumában intézményesült a regionális tudomány Magyarországon. Izgalmas és kihívásokkal, lehetőségekkel teli időszak volt ez, amelyben Rechnitzer János alkotói kreativitása sikerrel érvényesült.

Lehetetlen feladat János impozáns életművét és páratlan egyéniségét néhány oldalban összefoglalni. Bizonyára sokan, sokféleképpen megteszik ezt a mai napon vagy a közeljövőben, hiszen rengetegen ismerték, tisztelték és szerették. Pontosan egy hónapja láttam utoljára, online, a DTI szemináriumon. Az előadásom kapcsán hosszabban hozzászólt, az egész kutatói közösséghez intézett szavaiból leginkább az maradt meg, hogy becsüljük meg egymást. Tudtam, nincs jól, de reménykedtem benne, hogy a tavasszal beadott közös OTKA-pályázatunk sikerrel jár, s jövőre neki tudunk kezdeni. Sajnos a Jóisten másképp rendelte. Napok óta küzdök azzal a gondolattal, hogy ilyen formában kell tőle elbúcsúznom. Reméltem, hogy még van időm felkészülni erre. 2014-ben Buday-Sántha Attila alelnökünk, 2015-ben Horváth Gyula alapító elnökünk hunyt el váratlanul, s János, mint az MRTT vezetője, egy napon belül, írásban vett személyes hangvételű búcsút tőlük. Példát mutatott ebben is, hogy mi ilyenkor a teendő: ki kell írnunk magunkból a bennünk rejlő gondolatokat, nem a tökéletességre és teljességre törekedve, egyszerűen csak írni, búcsúzni. Én Jánossal a „pécsi ügyek” kapcsán értekeztem a legtöbbet. Voltak intenzívebb évek (2012–2016), amikor szinte minden nap beszéltük, ötleteltünk, vitáztuk, később már csak hetente, kéthetente. Emiatt a búcsúm is pécsi, pontosabban társasági (MRTT) és intézeti (RKK és DTI), szakmai nézőpontú.

***

Rechnitzer János Károly Héderváron született 1952. június 5-én. Tanulmányait Győrben folytatta, a Révai Miklós Gimnáziumban érettségizett. 1971-től a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Pécsi Kihelyezett Nappali Tagozatának (az első nem budapesti közgazdászképzés) második évfolyamába járt. 1975-ben szerzett közgazdász diplomát a frissen önállóvá vált PTE Közgazdaságtudományi Karán. Kutatói pályafutását az 1943 óta működő MTA Dunántúli Tudományos Intézetében (DTI) kezdte 1975. szeptember 1-jén, Bihari Ottó akadémikus igazgató meghívására. A regionális kutatások ekkor kaptak új értelmezést Magyarországon, egyrészt azzal, hogy a terület- és településfejlesztési kutatások az akadémiai alapkutatások rangjára emelkedtek, másrészt a DTI-ben, a hazai társadalomtudományok történetében először szerveződött multidiszciplináris kutatóhely közös kutatási cél érdekében. Ez az innovatív, inspiráló légkör megalapozta János tudományos gondolkodását. Egyetemi doktori címét 1978-ban, a közgazdaságtudomány kandidátusa címét 1985-ben nyerte el – pályatársaihoz képest kifejezetten korán. 1982–1986 között rövid kitérőt tett pályájában: a Pollack Mihály Főiskola docense, gazdasági igazgatója volt.

Enyedi György akadémikus – aki hálózatos (több telephelyes) formában a DTI bázisán, pécsi székhellyel 1984. január 1-jével megalapította az MTA Regionális Kutatások Központját (RKK) – 1986-ban kérte fel arra, hogy szervezzen új kutatóhelyet Győrben – János „szeretett városában”. Így alakult meg az RKK Észak-dunántúli Osztálya, amely 1995-től Nyugat-magyarországi Tudományos Intézet, NYUTI néven vált elismert kutatóintézetté és amelyet János 2007-ig vezetett igazgatóként. 2008-tól tudományos tanácsadóként, majd 2021-től kutató professor emeritusként volt jelen az osztály életében (az akadémiai „reformokat” és elnevezéseink változását most mellőzöm). A János által létrehozott NYUTI a „győri modell” élő példája, és ha a magyar városok fejlődését, fejlesztését tekintjük, talán a „legbeágyazottabb” társadalomtudományi kutatóhely. János életében meghatározó volt ez a lakóhelyváltás, új életet kezdett és valami olyat alkotott, amit Pécsett – saját bevallása szerint – nem tudott volna véghez vinni.

Ha már Győrnél tartunk: János egy igazi jelenség volt. Ő volt „A Professzor”, a belvárosban lakó, délutánonként westy-t (Picasso, majd Modi) sétáltató nagydoktor. Telefonbeszélgetéseink jó része is erre az ebéd és pihenő utáni, lassabb, de „konstruktív” napszakra esett. Ilyenkor szívesen beszélgetett, tanácsot adott, meghallgatott szinte mindenkit. Innen is irányította a város életét (tudomásom szerint legalább két ciklusban szerették volna polgármesternek, de a családja és a szakmánk szerencséjére ezt sosem vállalta el). A jelenség nem is megfelelő kifejezés, tekintettel arra, hogy nincs olyan, aki ne ismerte volna. Ő inkább egy márka, amit a Kisalföld öt éve (a doktoriskola jubileuma és a friss kitüntetés kapcsán) megjelent cikkének címe jól összefoglalt: „Rechnitzer-brand” csokornyakkendővel, westykkel és Regionális Tudományért Díjjal. A stílusa, humora, nevetése mellett a szakáll, a színes csokornyakkendők és a geometrikus mintájú zoknik képezték utánozhatatlan védjegyét. Nem csokornyakkendőben született, nagyapjáról (a fényképészről) volt egy fotója, aki ilyet viselt, ezért a rendszerváltozástól kezdve János is tudatosan viselte változatos mintákkal és színekkel (az RKK-s archívumban a legkorábbi ilyen kép 1989-ben készült).

Visszatérve az alkotáshoz: a legfiatalabbak között lett nagydoktor, mindössze 43 évesen, 1995-ben nyerte el a földrajztudományok doktora címet (ezt az akkoriban még intézményesülő diszciplína, a regionális tudomány esetében csak 1998-tól lehetett megszerezni). Ez ma is megsüvegelendő teljesítmény.

Rechnitzer János nemcsak intézetalapító volt, hanem iskolateremtő is. Az, hogy Győrben létezik egyetemi szintű társadalomtudomány és doktori képzés, jórészt neki köszönhető. A Széchenyi István Főiskolán 1991-ben alapította meg a Regionális és Településgazdaságtan Tanszéket, amely a közgazdász képzésen belül a településgazdász szakirányt gondozta. 1999-ben habilitált közgazdaságtudományból Pécsett, 2000-ben kapott egyetemi tanári kinevezést. Országos elismertégét bizonyította, hogy 2001-től már a Magyar Akkreditációs Bizottság alelnöke volt. 2002-ben kapott felkérést az újonnan alakult Széchenyi István Egyetem (SZE) Jog- és Gazdaságtudományi Kar vezetésére, ahol 2008-ig töltötte be a dékáni tisztet. 2008–2012 között az egyetem tudományos rektorhelyettese volt.

2004-ben alapította és 2020-ig vezette a SZE Multidiszciplináris Társadalomtudományi Doktori Iskoláját, amely 2008-ban (az Állam és Jogtudományi Doktori Iskola önállóvá válásával) vette fel a Regionális- és Gazdaságtudományi Doktori Iskola (RGDI) nevet. A tudományos iskolateremtés sikerét jól jellemzi, hogy 31 témavezetett hallgatója nyert el sikerrel tudományos fokozatot. Köztük olyanok, akik később professzorok, egyetemi, kutatóintézeti vezetők lettek.

Szakmai életútja sokrétű és olyan gazdag, hogy azt az utókor feladata lesz összefoglalni. A társadalomtudományok több területén alkotott maradandót. Szűkebb szakterülete a regionális tudomány volt. Munkásságára mindenkor az interdiszciplináris megközelítés volt jellemző. Legfontosabb tudományos eredményei a következők voltak (ezt még János segítségével sikerült tisztáznom egy díjfelterjesztés kapcsán, a könyvcímeket és a társszerzőket most engedelmükkel „megspórolom”): 1) A területi ágazati kapcsolatok mérlegének hazai alkalmazása; 2) Az innovációk térbeli terjedésének modellezése és alkalmazása a regionális politikában; 3) A regionális gazdaságtan alapvető kézikönyvei; 4) A magyar–osztrák–szlovák határon átnyúló regionális kapcsolatok vizsgálata; 5) A területi tervezés és politika új koncepciójának és módszertanának kidolgozása; 6) A területi fejlődést befolyásoló tényezők vizsgálata, az átmenet területi szerkezetének többirányú elemzése; 7) Mobilitás és környezet: járműipar, önvezető járművek, társadalmi hatások és kihívások; 8) A magyar és a kelet-közép-európai nagyvárosok fejlődési folyamatainak feltárása.

Kutatásai és könyvei az egyetemi és doktori képzések, valamint a terület- és településfejlesztési gyakorlat meghatározó szakirodalmi bázisát jelentik. Kidolgozta az első hazai regionális innovációs stratégiát, amely a gyakorlatban is alkalmazásra került. Ennek kapcsán folyamatosan részt vett hazai és nemzetközi együttműködésekben, kutatásokban. Több tucatnyi hazai fejlesztési program irányítója volt, emellett számos programnál szakértőként tevékenykedett.

A tudományszervezésben, tudományos közéletben is szinte minden „stratégiai pozíciót” betöltött élete során, önéletrajzában legalább két tucatnyi lelhető fel. Elkötelezett híve volt a regionális tudománynak (most csak e tisztségeket sorolom), az 1986 őszén alakult MTA Regionális Tudományos Bizottságának tagjává (1990-től), majd titkárává (1993-tól), s 1996-tól 2008-ig, majd 2015-től még egyszer (összesen öt akadémiai ciklusra) elnökévé választották. Ez volt az az időszak, amikor Enyedi György, a magyar regionális tudomány alapítója, az MTA 1999–2002 közötti alelnöke irányításával önálló tudományterületként regisztrálták a regionális tudományt. 1994–2012 között főszerkesztője volt a Tér és Társadalomnak, tudományterületünk vezető lapjának, amely az egyik legolvasottabb és leghivatkozottabb társadalomtudományi folyóirat hazánkban. Regionális és környezeti gazdaságtan mesterképzést alapított, amely azóta is létezik. 2011-től 2017-ig a Magyar Regionális Tudományi Társaság (MRTT) elnöke volt, majd 2017 óta társaságunk tiszteletbeli elnöke. Elnöksége alatt kiteljesedett az a hálózat, tagság, amit az alapító elnök, Horváth Gyula hozott létre. Az egyre bővülő társasági tagság rang lett, az évről évre népesebb vándorgyűlések pedig a magyar regionális tudomány seregszemléjévé, ünnepévé váltak. 2016 óta az Enyedi György Regionális Tudományi Alapítvány kuratóriumának elnöke volt, a City.hu Várostudományi Szemle társalapítója.

Jánost mindig az alkotó kreativitás jellemezte, termékeny tudós volt (aki magától értetődőnek vette, hogy az írásait olvasószerkesztő vagy társszerző gondozza). A Magyar Tudományos Művek Tára mai állapota szerint 501 publikációja jelent meg: ebből 23 db könyv, 31 db könyvszerkesztés, 114 db folyóiratcikk, 154 db könyvfejezet. Műveit itthon és külföldön egyaránt forgatják, hiszen eddig közel 3800 hivatkozást regisztráltak alkotásaira. Tudományos aktivitása egész pályája során töretlen maradt.

Tudományos munkásságát számos alkalommal ismerték el. 1979-ben Akadémiai Ifjúsági Díjjal, 1995-ben Pro Geographia oklevéllel, 2004-ben Pro Régió Díjjal, 2008-ban a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány Deák Ferenc Tudományos Díjával. A regionális tudomány formálásáért a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetéssel jutalmazták 2009-ben. A regionális tudomány területén végzett iskolateremtő kutatói, oktatói és tudományszervező munkásságáért 2017-ben Akadémiai Díjat kapott, majd 2022-ben a regionális tudomány, ezen belül a regionális gazdaságfejlesztés területén végzett több évtizedes munkája elismeréseként Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetésben részesült. MTA levelező tagságra öt alkalommal jelölték (felteszem, ez páratlan az Akadémia történetében). Helyi elismertségét mutatja, hogy Győr Megyei Jogú Város Díszpolgára (2014).

Hobbija a műgyűjtés volt, a geometrikus művek nagy rajongójaként ismerte ország-világ. Ebben is komoly sikereket ért el. (Mű)gyűjteni, de hogyan? c. könyvére is nagyon büszke volt. Bármerre jártunk itthon vagy külföldön, be kellett menni az összes galériába. Szép emlékek.

***

A végére hagytam a családot, mert János nekem mindig azt mondta, hogy ez a legfontosabb. Én úgy tapasztaltam, hogy végtelen szeretet vette körül, és ez a meleg otthon, nyugodt háttér, amit elsősorban odaadó felesége, Edit biztosított, jelentette azt az alapot, amire János „megcsinálhatta” páratlan életútját. Tehetsége három lányában és az unokákban elmondása szerint tovább él.

Kedves János! Kedves Barátom! Búcsúzom tőled! Megtiszteltetés volt veled dolgozni. Az emléked minden nap velünk lesz. Mi, a regionális szakma, tudjuk a kötelességünket. Annak idején a tízéves MRTT jubileumra kötetet jelentettünk meg, s a bevezetőben közösen találtunk ki egy záró gondolatot, amelynél azóta sem tudok jobbat: Új generációk jönnek, és a régiek elmennek. Ez természetes és szükségszerű. A lényeg nagyon egyszerű: ösztönözni, segíteni kell a követőket és megbecsülni az előttünk haladókat. A recept ennyi és nem több! Éljen a regionális tudomány!

Pécs, 2023. június 23.

Rácz Szilárd
az MRTT titkára,
a DTI vezetője