A magyar regionalizmus jövője

Pécs, 2003. október 17-18.

A magyar gazdaság területi szerkezete ma még nem alkalmas arra, hogy a posztindusztriális korszak és az európai integráció kohéziós és versenykövetelményeinek eleget tegyen. A 20. századi de­cent­ralizációs el­gon­dolások, koncepciók, politikai törekvések nem vezettek eredményre. Az ország térségei közötti jelentős fejlettségbeli egyenlőtlenségek máig fennmaradtak, sőt a régiók teljesítőképességének különbségei folyamatosan nőnek. Az előre­lépést a decentralizációs nekirugaszkodások idején a központi ha­talom (az erős ágazati irányítás) ellenállása, a területi beosztás változatlansága és az abban érdekeltek provinciális gondolkodásmódja együttesen akadályozta.

A 20. században – a társadalomtudományok progresszív törekvései ellenére – a magyar államszervezet képtelen volt arra, hogy az erősen központosított (unitárius) modellt decentralizáltra váltsa. A hatalommegosztásban sem a központi, sem pedig a területi szervek nem voltak érdekeltek, a decentralizációs koncepciók az újraelosztás mértékének csekély módosításával igyekeztek a reformok látszatát kelteni. Az európai gazdaság fejlődésének trendjeihez való illeszkedés a jelenlegi közigazgatási szerkezet munkamegosztási viszonyai alapján nem képzelhető el, mint ahogy sikertelennek bizonyult minden próbálkozás az elmúlt évszázadban. Következetes decentralizációról a rendszerváltozást követően sem beszélhetünk, sőt nem egyszer ennek ellenkezőjének, a centralizációnak lehettünk tanúi.

Magyarországot a kilencvenes évek második felében az uniós csatlakozásra való alkalmasság tekintetében az élvonalba sorolták. Itt készült először törvény a területfejlesztésről, jöttek létre partnerségi intézmények, alkották meg a területi tervek, programok sorát a különböző térbeli egységekben. Mára ez az előny elapadt, a magyar területfejlesztési kísérleti modell veszélybe került. Európai uniós dokumentumokban rendszeresen megfogalmazódik a regionális politika kormányzati koordinációjának hiánya és a régiók gyenge adminisztratív kapacitása. Az regionális programalkotásban évekkel ezelőtt tapasztalt lelkesedés alábbhagyott, a régiók fejlesztésében megmutatkozó tenni akarást csalódottság váltotta fel. Félő, hogy a magyar területfejlesztés, a csatlakozó országok többségéhez hasonlóan az uniós szabályozás mechanikus alkalmazásának béklyójába kerül. Ennek számtalan jelét tapasztalhattuk a Nemzeti Fejlesztési Terv kidolgozása során is.

A Magyar Regionális Tudományos Társaság határozottan állást foglal a regionális reform mellett. Nemcsak az uniós követelmények teljesítése, hanem saját nemzeti érdekünk is azt diktálja, hogy Magyarország meginduljon a hatalom és források középszintű decentralizációjának irányába. A területfejlesztés mellett a közszolgáltatások és a közigazgatási feladatok jelentős része is igényli a regionális irányítást és feladatellátást, az érintett térségi partnerek és szereplők részvételét a döntésekben, Ezért elkerülhetetlen a valós önkormányzati régiók mielőbbi létrehozása. E változásoknak együtt kell járniuk a központi államigazgatási szervek funkcióinak változásával, hatásköreik egy részének régiókba telepítésével.

A régió a gazdaság fenntartható növekedését és a térszerkezet korszerűsítését szolgáló, önálló finanszírozási forrásokkal rendelkező, autonóm fejlesztéspolitikát megvalósító, önkormányzati jogosítványokkal felruházott területi egység. 

Régiókra Magyarországon azért van szükség, mert az európai területi fejlődés egyértelműen igazolja, hogy a körülbelül egy-két millió fős népességet felölelő, önkormányzati elvek alapján irányított szubnacionális szint, a régió gazdasági kapacitásai és strukturális adottságai folytán:

• a gazdaságfejlesztési orientációjú regionális fejlesztési politika érvényesítésének optimális térbeli kerete,
   
• a posztindusztriális térszervező erők működésének és ezek kölcsönkapcsolatai fejlesztésének megfelelő terepe,
   
• a területi-társadalmi érdekérvényesítés fontos színtere,
   
• a regionális politika modern infrastruktúrájának és professzionális szervező-tervező–végrehajtó apparátusának kiépítéséhez a legmegfelelőbb méretű térbeli egység,
   
• az Európai Unió regionális és kohéziós politikai döntési rendszerének meghatározó eleme.

A decentralizált államszervezeti rendszer szerves fejlődéssel, komplex jogi szabályozás nyomán alakulhat ki. Az ennek előfeltételeit megteremtő elveket az alkotmányban (vagy konszenzushiány esetén decentralizációs törvényben) célszerű rögzíteni, nevezetesen:

• Az állam fejlesztő tevékenységében, gazdaságpolitikájában épít a területi adottságok és a térelemek közti kölcsönkapcsolatokra és törvényszerűségekre, ezek hasznosítása révén a társadalmi alapfunkciók gyakorlásához biztosítja a szükséges feltételeket;
   
• Az állam a társadalmi méltányosság és igazságosság elvét érvényesítve saját eszközeivel közreműködik az életkörülményekben megmutatkozó objektív, ugyanakkor jelentős és tartós területi különbségek mérséklésében, a közszolgáltatásokhoz való hozzáférés esélyegyenlőségének megteremtésében;
   
• Az állam aktív regionális politikája elősegíti a gazdasági tevékenységek és funkciók területi decentralizálását;
   
• Az állam regionális politikai feladatait és eszközeit pontos szabályok szerint megosztja az önkormányzatokkal, a területi koordinációs jogosítványokat és fejlesztési forrásokat a regionális önkormányzatokhoz delegálja.

A politikai-közigazgatási régiók létrehozása természetesen időigényes feladat, de jövőjükről most, az ország modernizációjának történeti jelentőségű időpontjában, az európai csatlakozás előtt kell egyetértésre jutni. A kiélezett politikai küzdelmek ugyanakkor nem kedveznek az átfogó területpolitikai reformoknak sem, függetlenül attól, hogy nehéz ellenérveket találni a modernizáció és a racionalizálás decentralizált irányaival szemben. A konfliktusok ellenére célszerű mihamarabb a parlament elé bocsátani a regionális közszolgáltatási, közigazgatási szervezetrendszerre való áttérés alapvető dokumentumait.

Az átmeneti időszakban a területfejlesztési régiók megerősítése nem halogatható. A csatlakozást követő években a Strukturális Alapok felhasználásában megmutatkozó alkalmasságunk döntő referencia lesz a 2006 utáni időszak uniós regionális politikai döntései számára. Az elkövetkező három évben a régiókat maximálisan fel kell készíteni arra, hogy 2007-től közvetlenül irányíthassák a regionális operatív programokat. Ennek érdekében meg kell erősíteni legitimitásukat a partnerség, szakmai színvonalukat a hatékonyság és az áttekinthetőség, forrásaikat az addicionalitás, a komplexitás és a koncentráció jegyében.

Regionalizálási kényszerhelyzet ma Magyarországon nem közigazgatási értelemben vagy az EU-csatlakozás miatt alakult ki. A magyar gazdaság növekedése, az ország modernizációja, a területi különbségek mérséklődése, az európai területi munkamegosztásban elfoglalandó pozíciók jövője a tét. A regionalizmus lehet a modernizációt ösztönző új erő Magyarországon a 21. század elején.

A 2007 utáni magyar regionális politikai stratégia kialakítása tartalmi, szakmai értelemben is sokoldalú megalapozást igényel. Értékelni kell az eddig megtett utat, az ország regionális állapotát, az uniós regionális politikai trendeket, hogy a következő programozási periódusban még inkább össze tudjuk hangolni nemzeti törekvéseinket az uniós fejlesztési irányokkal.

A Magyar Regionális Tudományi Társaság ehhez a munkához ajánlja fel segítségét.

Pécs, 2003. október 18.